Minden ember a boldogságot keresi, a lelki társát, a párját.
De mi van azokkal, kik a sötétben bolyonganak,
anélkül, hogy tudnák, egymást keresik?
Kik azt gondolták magukról, megkeményítette őket az élet,
a folytonos csalódások kiábrándulttá tették,
s nem bíznak már a boldogságban.
Ők kóvályognak a sötétben, egymás árnyékát kerülgetve,
remélve, hogy ő az.
Ő az? Nincs könnyebb dolog ennél, mint
Őt felismerni,s mégis oly nehéz,
Beengedni.
Ott ahol eddig csak a csalódás járt, most újra a bizakodás,
A lehetőség terjeng. S mégis, egyik lehetőséget szalasztjuk el a másik után,
Mert az ész diktál, a szív ügyeiben és ez fáj.
Túlgondoljuk azt, amit a szív diktál s te elfordulsz, rám
viszont a magány vár.
De nem, így nem lehet.
Ketten vagyunk és ezt nem tehetem, elég az önsajnálatból és lássuk
Mire mennek ezek ketten,
Ha fájni fog, hát fájjon, de nem mehet el mellettem.
KMD
