Mikor az utolsót szívom a cigarettámból, mikor kortyolok egy újjabbat a sörömből, a hangulat a tetőfokára hág, akkor érzem csak igazán, menyire vagyok egyedül. Nem tudom magam jól érezni. Nem hagyom magam mulatni. Tömegmagány. Mint a jó XXI. századi emberek általában, én is magányosnak érzem magam. De valóban magányos vagyok? Hol is vagyok éppen? A barátaim társaságában egy jó hangulatú szórakozóhelyen, és mégsem tudom elengedni magam. Hogy is tudnám, hiszen a kocsit haza kell vinni. Ahogy elnézem a korombelieket, amint a világ összes gondját kívül felejtve, csak szórakoznak, szinte irigykedem. De mégsem, hiszen az én kurvaanyámat, ha még ezt is sajnálom a barátaimtól, hiszen magamtól sajnálom. Becsüld meg magad, mert más úgysem fog. Carpe diem! Élj a mának igaz?És a múlt? Felejtsük el, zárjuk be lelkünk eldugott kalickájába majd hajítsuk el a kulcsot? Nyílván a megoldás az öreg Horatius-nál van: aranyközépút. Én mégsem tudok, felhőtlenül mókázni, mert egyre csak ő jut eszembe, ő az ördögi nő.Ő már valószínűleg a nevemre sem emlékszik, hiszen régen láttuk egymást, de milyen jó azt hinni, hogy ő is érzett vagy érez valamit. Ez, némi túlzással fölösleges, hiszen akinek szenvednie kell az elintézi magának, hogy szenvedjen, nem érdekli más, csak az, hogy sajnáltassa magát. Hiszen nincs is jobb annál, mint azon gondolkodni, "Mi lett volna ha?". Az ilyenek nem lépnek tovább egyhamar, éltetik magukban a szerelem talmi illúzióját, a titokban imádott nő írányába. Ki tudja hova vezet ez, senki nem tud semmiről, főhősünk mégis őrli magát és nem jut tovább. Néha még úgy is érezheti magát, hogy soha.

KMD