Rest in peace
Elég indokolatlan cím: Nyugodjék békében, mi egy húsz éves erejeteljében lővő fiatalember? Vagy az álmai? Ugyanakkor mindannyiunknak vannak ilyen pillanatai, anyátlanul, apátlanul a sötét nagyvárosban egyedül, kilátástalanul értékelhető jövőkép nélkül. Így azért már érthetőbb, ugye? Persze vannak barátok is, valahol, valaki másnál, szerelmek? talán egy másik életben, de volt egyszer egy lány... Ebbe a mesébe igyekszem nem belekezdeni, újra. De mégis, mi kéztet egy mai fiatalt, hogy, jelképesen, tollat ragadjon és R.I.P. címmel írjon valamit? Egyáltalán, ha lehet a szó degradálása nélkül írásnak nevezni ezt. De minek írjon csak úgy magában egy egykoron meghalt, mára már kihűlt blogba? Persze uccu neki, okostelefon elő pötyögni a barátoknak és elsírni nekik milyen nehéz az élet(e). Igen, talán ez volna a normális, de emberünk önmagából emel falat, amit arra használ, hogy mindenkit, mindegy ki az távol tartson, de lehetőleg el is űzzön és ezt, mint láthatjuk elég jól csinálja, ha már mást nem is. Társat keresve, de még sem gondterheltem merengve tengeti napjait, beton kemény légvárakat építve. Azt mondja nekem, nincsenek nagy elvárásai csak szeretve és szeretve lenni, én a cigaretta füstje mögül csak annyit válaszolok neki: -"Bullshit! Ebből nincsen kiút, ha lenne is valaki rögtön elhajtanád!" És milyen igaza van. Volt egyszer valaki, tudom ötvenedszerre mondod. Szívok, hát egy mélyet, hogy gondjaim egy füstfelhővel szálljanak el.
